A jelen szépsége és fontossága
Az elmúlt napokban, a pihenés, töltekezés részeként, kedvenc újságomat lapozgattam és egy nagyon jó cikkel (Köszönöm, Kenya!) találkoztam. Az írásban szereplő interjúalany elment Afrikába olyan gyerekekkel foglalkozni, akik árván maradtak. Ott tartózkodása alatt meg kellett tanulnia lelassulni, megélni a pillanatokat. Ami a helyieknek abszolút megy, hiszen ők nem a jövőben élnek, nem rohannak, örülnek minden pillanatnak, amit együtt tölthetnek, mert náluk az elmúlás bármikor bekopoghat...
Talán van mit tanulnunk, s ha tudatosan odafigyelünk nekünk is sikerülhet és akkor nem kifelé élünk, hanem befelé, nem hajszoljuk a boldogságot, hanem észrevesszük az apróságokban, nem csak beszélünk a szeretetről, hitről, hanem életünk részévé válhat. Sajnos hajlamosak vagyunk egyre magasabbra tenni a lécet, a "soha, semmi nem elég" szindróma nagyon sok családot, embert érinthet, s azt gondolom, hogy ez nagy probléma. Mindig újabb és újabb külső ingerekre vagyunk kiéhezve, újabb trófeákra, legyen az egy új partner, egy új autó, ház, gyakorlatilag bármi, ami azt gondoljuk, hogy elhozza a boldogságot a hétköznapokba. Aztán szép lassan rá kell jönnünk, hogy hiába emeljük a szintet, a belső kielégítetlenség érzése akkor is ott marad...
Ha odafigyelünk az apró, de mégis nagyon fontos dolgokra, a napsütésre, a lágy szellőre a melegben, a frissítő záporokra, a körülöttünk pompázó természetre, a másik ember mosolyára, figyelmességére, a bennünk lévő csodákra, akkor összhangba kerülhetünk a környezetünkkel, a családunkkal, az univerzummal és nem marad az az érzésünk, hogy soha semmi nem elég jó, elég szép, hanem észrevesszük, hogy mennyi csodában van részünk, ha nyitott szívvel járjuk az utunkat.
Rajmon Beáta