Amikor megállít az élet...
Talán ismerősek lesznek a következő gondolatok: Ami nem öl meg, az megerősít...Minden betegségnek lelki oka van...Amikor több út kínálkozik, ott mindig megállít az élet, hogy nézzünk körül...
Jómagam hiszem, hogy minden okkal történik, s üzenetet hordoz magában, hogy észre vesszük-e, az már más kérdés, attól függ, hogy mennyire vagyunk tudatosak, nyitottak az életben. Egy betegség, egy baleset "remek alkalom" arra, hogy megálljunk, befelé figyeljünk és megvizsgáljuk, hol tartunk éppen, más nézőpontból láthatunk rá az életünkre. Persze először nem a tanításra fókuszálunk, hanem a szenvedéssel azonosítjuk önmagunkat, s próbálunk minél előbb testileg-lelkileg kimászni belőle. Ezután következhet a belső számvetés, amikor keressük a tapasztalás mögött megbújó üzenetet, mert hogy van, még akkor is, ha nem hiszünk benne.
Nyilván mindenki más élettervvel születik, más feladatokkal, kapcsolati hálóval, tanulnivalóval és más képességekkel. Azonban földi utazásunk során szinte mindannyian elkövetjük a következő hibákat: Nem hiszünk a képességeinkben, a saját teremtő erőnkben, a szerethetőségünkben, ezáltal azt gondoljuk, hogy másoktól függünk és a velünk együtt utazóknak kell hozzásegíteni bennünket a boldogsághoz az életben. Az előbb felsoroltakból következik, hogy szinte mindig a könnyebbik utat választjuk, ha dönteni kell, hisz az EGO-ra hallgatunk, a lelkünk helyett. Emiatt jönnek a vargabetűk, a fölösleges körök, amikor az élet visszatapsol bennünket, mert még nem sajátítottuk el a leckét rendesen.
Pedig nem olyan nehéz ez, csak néhány dologra kell figyelni: önmagunkra...önmagunkra...önmagunkra, a bennünk élő Teremtőre. S ha így cselekszünk, nem kell oly gyakran megállnunk, s nem kerüli el a figyelmünket az a sok-sok jel, amit elénk szór az élet...
Rajmon Beáta