"Minden hamisság forrása - és úgy tűnik, kimeríthetetlen forrása -, hogy önmagunkat áltatjuk, s végül is ezt "erősítjük" meg, ezt véljük alátámasztani, aládúcolni mások rólunk alkotott képét festve, festegetve s örökkön restaurálva."
Ancsel Éva
Találkozás önmagammal
- Sok mindent megértettem magamról.
- Igen... és milyen tapasztalatokkal gazdagodtál?
- Eddig azt gondoltam, hogy akkor vagyok értékes, ha ebben a külvilág is megerősít, ha kapok kintről olyan jelzéseket, amiből megértem, hogy még mindig csinos vagyok és szerethető, ki voltam éhezve az elismerésekre.
- Ezek szerint már nincs szükséged a külső megerősítésekre?
- Azt gondolom, hogy megtanultam szeretni önmagam, most már nem keresem azokat a helyzeteket, ahol elismerő pillantást vetnek rám és akkor megnyugodhatok.
- Hogyan jutottál erre a felismerésre?
- Nem tudom... a beszélgetéseink sokat segítettek, belemertem nézni a tükörbe, nagyon sokáig féltem ezt megtenni, nem akartam látni, hogy valójában ki vagyok. Azt gondoltam, hogy olyan ember néz vissza rám, aki vesztes, aki nem kell senkinek, de most már tudom, hogy ez nem így van. Az nem én voltam, csupán egy kép, amit a múltamból hoztam magammal.
Sokszor félünk szembesülni a valósággal, pedig nem is találoztunk még igazán önmagunkkal. Olyan információk, visszajelzések alapján döntjük el, hogy értékesek vagyunk-e, amiket szüleinktől, tanárainktól, barátainktól, egyszóval a környezetünktől kapunk.
Ha szerencsénk van, akkor egy támogató, szeretetteljes környezetben növünk fel, amiben érezzük, hogy önmagunkért szeretnek, ahol a jogos észrevételek is építő jellegűek. Ha kevésbé volt szerencsénk, akkor a negatív sémák örökre rányomják a bélyeget életünkre. Óriási munkára, önmagunkkal szembeni őszinteségre van szükségünk ahhoz, hogy lehámozzuk a hagymáról a külső rétegeket. Azok a hiedelmek, amiket magunkénak hiszünk évtizedeken keresztül, szép lassan felépítenek körülöttünk és bennünk egy hamis világot.
Ez a világ meghatározza az emberi kapcsolatainkat, házasságunkat, a munkához való viszonyunkat. Ha gyermekként is csak akkor kaptunk dicséretet, ha a szüleink kedvében jártunk és emellé még sikerült egy olyan házastársat is találni, aki tovább erősítette bennünk a megfelelni akarás börtönét, akkor tökéletesen elhisszük magunkról, hogy attól leszünk jók és értékesek, ha mások elképzelése szerint cselekedünk. Szinte sóvárgunk az elismerések után, ezekből merítünk energiát. Igy azonban nehéz rátalálni valódi önmagunkra, arra a lényre, aki a gyengeségeivel együtt szerethető. Ha elég bátrak vagyunk és megviszgáljuk az emberi kapcsolatainkat, rájövünk, hogy mi mozgat egy-egy kapcsolatot, hogyan töltekezünk a másikból, mikor érezzük, hogy megemelkedik az energiaszintünk, mitől leszünk erősebbek, vagyis mire van szükségünk ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben.Már csak az a kérdés, hogy vajon tényleg szükségünk van-e ezekre a külső "támogatásokra", vagy megértjük és megtapasztaljuk, hogy a szeretet bennünk is jelen van és ha ezt az érzést megosztjuk valakivel még gazdagabbak leszünk.
Rajmon Beáta